Mennyi idő, amíg valami végleg elmúlik?
Remus ezredjére tette fel magában ezt a kérdést aznap délután. Azt hitte vége. Hogy a rengeteg év, amit egymás nélkül kellett túlélniük, elfeledtette az érzéseket. Amint túljutott a mélyponton - a hosszú-hosszú évekig tartó hullámvölgyön -, kezdte egészen jól érezni magát nélküle is. Nem kereste a tekintetével a hullámos fürtöket, nem méregetett gyanakvással és reménnyel teli tekintettel minden nagyobb termetű fekete kutyát, nem nyúlt a jó öreg Lángnyelv whisky után, nem forgolódott álmatlanul minden éjszaka, hagyva hogy egy kegyetlen gondolat kínozza. Egyszerűen csak továbblépett. És most mégis, annyira felkavarta az önfeledten gitározó Sirius látványa. Barátja egy ütött-kopott régi hangszert tartott a kezében. Még diákkorukban vásárolta magának, hetekig gyűjtötte rá a pénzt, hogy megvehesse egy részeges fazontól. Illett hozzá a gitár. Már akkor - sok-sok évvel korábban is - elválaszthatatlanok voltak. Úgy nyúzta, tépte, cibálta a húrokat, mintha az élete múlt volna rajta. Nem is csoda, hogy Remus kissé bizonytalanul, félve méregette, hiszen a húrok bármelyik pillanatban elpattanhattak, a hangoló kulcsok ferdébben nem is állhattak volna, és elég lett volna néhány rossz mozdulat, máris darabjaira hullik az egész.
Pont mint Sirius.
Hónapok teltek el azóta, hogy Remus befogadta a szerény lakásába, már kezdett egészen felépülni fizikailag, nem volt olyan vézna és erőtlen, mint korábban, a kezei sem remegtek már annyira, de még mindig nem volt az igazi. Remus tartott tőle, hogy soha nem jön rendbe igazán. Átkozta magát, amiért annyira elmerült évekkel ezelőtt a saját bánatában, hogy sokszor bele sem gondolt, Sirius mit élhet át. Úgy hitte, sosem látja viszont, nem készült fel rá, hogy egyszer szembesülnie kell vele és gondját kell majd viselnie. Akkoriban nem merte elképzelni, hogy a legfontosabb ember az életében min megy keresztül. Bár néha, álmában kísértette a kép, ahogy barátja a rácsok mögött ül, leláncolva, magába roskadva, koszosan, egyedül, fázva. Az igazat megvallva, ez a néha valójában valami olyasmit jelentett, hogy mindig. Minden átkozott éjszaka végigcsinálta ugyanazt a kellemetlen procedúrát. Egy hosszú, kimerítő nap után bedőlt a hűvös ágyneműk közé, órák hosszát marcangolta magát, majd nagy nehezen elaludt, hogy aztán nem sokkal később gyomorideggel, remegve ébredhessen fel. Egy idő után már inkább meg sem próbált aludni.
Ahogy eszébe jutott ez a keserves időszak, megviselt arcán megrándult néhány izom. Próbálta leplezni a keserűséget és a fájdalmat, ami kavargott benne, egészen jól is ment neki, de Sirius előtt nem tudott titkolózni. Hiába tűnt úgy, hogy a férfi csak az éppen játszott vad, gyors ritmusú dallal foglalkozik, a szeme sarkából észrevétlenül figyelt minden apró mozdulatra.
Nem szólt semmit, tudta jól, hogy ebben a helyzetben nincsenek szavak, úgyhogy inkább mást módszert választott. Egy lassú, szívszaggatóan gyönyörű dallamba kezdett, Remus pedig elmélyülten figyelte a hosszú, kecses ujjak játékát a húrokon.
Még mindig fájt.
Végtelenül örült annak, hogy végre nincs egyedül, de az egészben volt valami keserűség. Ahogy az eső fáradtan kopogott az ablaküvegen, a kandallóban halványan izzott a parázs, miközben némán ültek egymással szemben... Annyira elmondhatatlanul szomorú volt. Talán csak Remus maga volt az, talán a helyzet, esetleg az egész életük, nem tudta pontosan megmondani. Csak abban volt biztos, hogy kegyetlenül fájt minden egyes pillanat. Mintha egy vaskéz szorongatta volna a szívét.
A zene hirtelen megint megváltozott, a szomorkás melódia helyét egy sokkal vidámabb, pattogósabb dal vette át, kellemes emlékeket ébresztve Remusban. Elmosódott fantomképként lebegtek a szemei előtt az iskolás évek, a rengeteg kihágás, a félresikerült esték, néhány bátortalan csók, titkok, amiről senki más nem tudott rajtuk kívül. Nosztalgiázás közben fájdalmas félmosollyal figyelte, hogyan libbennek meg a sötét tincsek Sirius arca előtt a koncentráció hatására, és a fekete pillák alatt miként csillog a hasonló színű szempár. Hiába a megannyi év, még mindig gyönyörű férfi volt. Még mindig ugyanaz a csibészes vigyor ült ki az arcára, mint annak idején, és ott volt ugyanaz az az ártatlan és mégis bűnös pillantás, amibe annak idején beleszeretett. Persze voltak nyomai a szenvedésnek, ritkán, mikor néhanapján megfeledkezett magáról, kiült a meggyötörtség az arcára. Ilyenkor legalább húsz évvel idősebbnek tűnt a valós koránál. Most azonban nyoma sem volt ennek. Arra az estére minden más megszűnt létezni, csak ők voltak ketten, meg a fáradt béke és a keserédes melódiák.
